Kampókéz (Kampókéz 1.) (1992) 70% 116★

A ’80-as évek slasherjei és humorosabb horrorjai után a ’90-es évekre eléggé megfáradt a műfaj, sőt, a Sikoly elég rendesen ki is figurázta a legjellemzőbb húzásokat, kliséket. Voltak azonban akik szerették volna, ha a horror igenis komolyan veendő marad. A Clive Barker történetéből és Bernard Rose rendezésében készült Kampókéz egyik ékes példája ezen próbálkozásnak, mely nem is maradt sikertelen.
A Rose filmje a gótikus horrorokat helyezi ügyesen a XX. századi nagyvárosok közegébe, mégsem válik ez hátrányává, mi több, zseniális ahogy a nép hagyományai a modern kor emberét is kísértik. Az atmoszférához ez a környezet nagyon sokat hozzáad, a koszos, lepusztult lakóteleppel, a graffitis falakkal és a hűvös utcákkal. Kampókéz figurája ennek megfelelően végig belengi az egész filmet, pedig valós jelenléte igen minimálisra van szorítva, viszont épp ez adja meg a kellő rejtelmességét, úgy, hogy közben megtudjuk előtörténetét, személyes tragédiáját. Külön érdekes, hogy a félkezű gyilkos egyrészt beillik a slasher filmek gyilkosainak sorába, mégis valamennyire különbözik is tőlük. Nincsenek laza mondatai, nem humorizál, nem őrültként kaszabol le mindenkit, mégis ikonikussá vált. Tony Todd visszafogott játéka pedig valóban felejthetetlenné teszi.
A misztikumhoz rengeteget ad Philip Glass letisztult és egyszerű zenéje, mely hátborzongató és gyönyörű. Már a főcím sem egy egyszerű horrort sejtet, de aztán ahogy az egészet végigkísérik a zeneszerző dallamai, arra csak azt lehet mondani: letaglózó.
A történet is szakít az előző évtized bevett bugyuta cselekményvezetésével, helyette egy valóban jól összerakott sztorit láthatunk kellő brutalitással, érzelemmel, humorral és drámával. Ugyanis a Kampókéz nem ragad le egy egyszerű horror szintjén, ugyanis a film végére csúcsosodik ki a nagy tragédia, mely tökéletesen teszi fel az i-re a pontot.
Negatívumként a néhol kissé lassú történetvezetést, valamint az utolsó képsorokat tudnám felróni. spoiler
Művészi horror ez, mely a ’90-es években a nézők eszébe juttatta, hogy nem csak az értelmetlen kaszabolásról szól ez a műfaj.

Gyerekkorom horrorfilmje!
Akkor nagyon ijesztő volt, és máig nem merem kimondani éjfélkor a tükör előtt háromszor hogy Kampókéz! :D

Én most láttam először, és úgy érzem utoljára is. Engem nem győzött meg, hogy olyan jó horror, vagy dráma lenne. Eluntam az egészet, már az eleje is lassan indult be, de a közepénél már teljesen elvesztettem a fonalat, és tátongó űr maradt utána. Se a szereplők, se a történet nem fogott meg.

Jó háttérsztori, érdekes főgonosz, akinek tökéletesen érthető a bosszúvágya és a motivációja, de valami bődületesen unalmas, vonatott megvalósítás. Nekem túl elvont és művészi(eskedő). Igaz, a hangulatában tényleg van valami, ugyanis helyenként elfogott a rémület, és nem tudom konkretizálni azokat a jeleneteket, amik kiváltották ezt.
A filmzene sokkal jobb, mint maga a film.

U.i.: Imádom, hogy Tony Todd (és milyen király név már?) halottkém lett a Végső állomás filmekben. Zseniális.

Olyan élményt kaptam, amit horrortól már régen. Kifejezetten a helyszínek miatt szerintem újra is fogom nézni később. Bár célja szerint elrettentő, lepukkant, barátságtalan, valahogy mégis vonzó, ismerős.

Sorra pótolgatom tovább a klasszikus horrorokat, de a Sikoly óta csak romlik a minőség. A Kampókéz egy dologban erősen ki is lóg az eddig nézettek sorából, hisz egy teljes mértékben természetfölötti figuráról van szó, azonban talán pont emiatt egy kicsit többet vártam tőle, mint mondjuk a Halloween-tól, vagy a Tudom, mit tettél tavaly nyáron-tól. Sejtettem, hogy nem lesz Freddy szintjén, de így is sikeresen alulmúlta önmagát. Tény, hogy a háttérsztorija kategóriákkal erősebb, mint pl. Michael Myers-nek, illetve szép csattanóval zár, amit valószínűleg a folytatások le is romboltak, de ezt leszámítva egy bődületesen unalmas darab. A feléig szinte nem történik semmi, az építkezés lassú, a karakterek gyengék, így az egész szerkezete ingatag lábakon állt, amit az is bizonyít, hogy a készítők ebből sem tudták kihagyni a műfaj egykoron szinte kötelező elemének számító cici villantásokat. Úgy érzem, hogy több lehetőség rejlett ebben, amit sajnos nem sikerült kiaknázni, de az azért érdekelne: Tony Todd szájába miként raktak méheket?! Nekem nagyon nem CGI munkának tűntek, szóval ennek utána kell néznem / olvasnom. Összességében egy egyszer nézhető darab amúgy, de többször biztosan nem nézem meg.

Regi adossagom a klasszikus horrorok bepotlasa. Ezzel a filmmel kezdtem es nem bantam meg. Nem lattam meg ezelott es nagyon tetszett. Vegig lekotott, izgalmas volt, fordulatos. Helyen voltak a szineszi alakitasok, zenek, a helyszinek.
Es nem ette meg a kor, nem avult el, nem valt nevetsegesse. Es ez a nagy dolog.

Erősen érződik rajta Clive Barker világa, ami igazán jót tett neki. Ő az, aki művészi szintre emelte a horrorműfajt, ahol a vér spirituális jelentőségű, és a hús túlmutat az evilági materialista korlátoltságon. Az egész filmet körbelengi egy nyomasztó és sötét atmoszféra, ami lekúszik az ember lelkébe, és nem ereszti el még a film legvégén sem. A látványvilág hasonlóan fullasztó, Kampókéz pedig az, akitől mindannyian félünk: egy kísértő démon, aki úgy akar ártani, hogy közben elhiteti, neked nagyon is tetszik a rád szabott áldozat szerep.
A lyukakat a falban külön kiemelném, számomra ez adta az egyik legnagyobb erősségét a filmnek; átjárók valóság, és valami más világ közt, amit az emberi értelem magától nem fog fel. De szerencsére agyunk képes rá, csak kell valaki, aki vezessen: Kampókéz, vagy Pinhead, végül is mindegy.
A zene is tökéletes volt, ritka, mikor egy filmnél a végefőcímet is végignézem… Oh, és Kampókéz monológjai! Mintha egy könyv bekezdései kúsztak volna a vászonra.

Még mai szemmel is stabilan hozza ami egy horrortól elvárható, még úgy is ha a film első fele nem igazán mutat sok kaszabolós elemet. Feszült, izgalmas, Virginia Madsen pedig 10 pontos a szerepében.

Unalmas és béna sztori. A zenék viszont menők.